Campbeltown. Islay és Arran közé ékelődve, déli whiskyhelyőrségként érdemes meglátogatni ezt az ódon illatú, nagy történelmű helyet. Az egykor szebb napokat látott városka a whisky főhadiszállása volt a XIX. században. Nem véletlenül, hiszen az első írásos emlékek a helyi élet vízéről 1591-re tehetők. A XVII. században az illegális lepárlók, whiskycsempészek megszállták a vidéket, hiszen egyrészt nehezen megközelíthető helyen van (egykoron a rajongók elől menekülő Paul McCartney is itt vert tanyát és itt írta a "The Long And Winding Road", azaz "Hosszú és rögös út" című Beatles slágert), a tengeri klímája kitűnő, és a Kintyre-félsziget kikötője pedig nagyon is forgalmas volt, s mint tudjuk, a matrózok igen szomjas népség. Az 1660-as években érkezett a Mitchell család az Skót-Alföldről (Lowlands), a családtagok között jónéhányan értettek a lepárláshoz is. Az 1800-as évekre több, mint 20 legális lepárló működik, 1828-ban a Mitchell család is megalapítja saját üzemét Springbank néven. Archibald Mitchell a 14. volt a lepárlót nyitók sorában. A XIX. század igen mozgalmas a família életében, a testvérek sorra nyitják lepárlóikat, így Mary Mitchell a Drumore-t, William pedig a Glengyle-t. A campbeltowni párlatoknak hamar híre megy az országban, 1838-ban maga John Walker is a városba érkezik és 118 gallon Springbankkel távozik. A század végére Nagy-Britannia leggazdagabb városává válik az egykori csempésztelep.

Az 1920-as évek gazdasági világválsága ide is begyűrűzik, a harminc lepárló közül a legtöbb bezárja kapuit. Úgy beszélik, hogy a helyi, gazdagabb párlatok túl soknak bizonyultak az amerikai piacra blendelő mestereknek, így szép lassan elfeledték a campbeltowni nedűt és átnyergeltek Speyside könnyedebb ízei felé. Csendes évtizedek következnek, a Springbank hol üzemel, hol nem, mígnem 1970-ben kijönnek egy 50 évig érlelt whiskyvel, az 1919-es évjárattal. Akkoriban kezdett a single maltok ideje elérkezni, hatalmas dobásnak számított ilyen régi párlattal megjelenni a piacon. Az akkori general manager pedig egy kísérletet indított Islay egyeduralmának megtörésére a tőzegelt whiskyk világában. 1973-ban létrehozták a Longrow részleget, amiben kétszeres lepárlással, erősen tőzegelt italt készítettek. Fontos megjegyezni, hogy akkor is és mai is ragaszkodtak a hagyományos, padlós malátázáshoz, gyakorlatilag minden mozzanatot maguk irányítanak.

1997-ben pedig újabb kistestvér születik, a háromszoros lepárlású Hazelburn. Így áll össze a Springbank, Longrow, Hazelburn testvériség. Az érleléshez bourbon és sherry hordókat használnak, nyilván stílustól függően változó intenzitásban. Nem hűtve szűrnek, nagyon is régimódi elveket követve, a karamellel való színezést is elutasítják szerencsére.

Hedley G. Wright immáron a Mitchell-ek hatodik generációja, vagyis sosem került ki a család kezéből a kormányrúd. Frank McHardy pedig az újranyitás óta szabja meg az irányt, egyike a régi nagy "whiskybölényeknek", még a Whisky Hall of Fame-be is beválaszottták. Utazzunk tehát a világ végére, legalábbis Skócia csücskébe, és érezzük át ennek a történelmi jelentőségű helynek a szellemét. És tehetjük mindezt három különféle stíluson keresztül. Most a legfüstösebbet, a Longrow-t vesszük górcső alá.

Longrow Peated:

Szín: Halvány szalma.

Illat: Meglepően édes, szőlőfürtös hangulat. Persze decensen füstöl valahol a távolban a pagoda, induljunk csak el a füst irányába! Itt és most csak halk aláfestőzene a tőzeg.

Íz: A 46%-os alkoholhoz képest meglepően szelíd, az édes, mentás jegyek után begyújtják a kandallót, jelentkezik a füst is.

Lecsengés: Hosszan, mentásan búcsúzik. Kicsi ostorcsapás a nyelvre. Van benne tartalék a sokadik korty után is.

A Longrow kóstolása közben pedig hallgassuk meg Paul McCartney-től a "The Long And Windig Road" című számot, nagyon fog passzolni a stílus!