Skócia legmagasabban fekvő lepárlójához érkezünk. A Cairngorm Nemzeti Park kapujánál fekszik, a 230 négyzetkilométeres Glenlivet birtok részeként kiemelkedik Speyside-on és a Felföldön. Nevét a közeli Tomintoul városkáról kapta, amit IV. Duke of Gordon alapíttatott 1776-ban. Magas fekvése miatt a hegyekben a hó akár még késő tavasszal is megmarad, azonban a nyári-őszi hónapok itt a legszárazabbak Skóciában, ugyanis a terebélyes Cairngorm hegység felfogja az esőfelhőket a fennsík elől. A környéken az alapítás óta működtek illegális lepárlók, néhányan az 1823-as törvények után legális útra léptek. A jelenlegi lepárlót 1964-ben építették, a tulajdonosok évekig keresték a megfelelő helyet, mígnem megtalálták a Ballantruan forrást és köré álmodták meg Skócia legmagasabban fekvő whiskyüzemét, közvetlenül az Avon-folyó mellé. A lepárlómester Robert Fleming 1974 óta dolgozik az üzemben, "alig" van lepárlói tradíció a családjában, ugyanis ő a negyedik generáció, aki ezzel foglalatoskodik. Alapvetően csínján bánnak a tőzeggel, ám a Peaty Tang vagy pláne az Old Ballantruan esetében már jóval bátrabbnak bizonyultak. Elsősorban az exbourbon hordókban hisznek, hiszen az amerikai tölgy vaníliája kifejezetten jól áll a speysidei stílusnak, ám néhány tételük esetében használnak exsherry és exportói hordókat is, hiszen a gyümölcsöt és csípős fűszert az európai tölgy "szállítja" a whiskykhez. Kísérletező kedvű és folyamatosan fejlődő birtok.

Tomintoul - Peaty Tang:

Szín: Halvány arany, inkább szalma.

Illat: Szép tőzegfüst, könnyed pamacsokban, malátás és hangás illatok. Gyufa sercen a tűzifa felett.

Íz: Nagyon szépen egyensúlyoz a tőzeg és a speysidei kedvesség között. Tábortűznél aszalt gyümölcsöket majszolunk. Aszalt ananász és citrusok, nagyon szép füstpaplannal borítva. Remek whisky!

Lecsengés: Folyamatosan változik, hol a tőzeges, hol a gyümölcsös arcát mutatja. Izgalmas játék a pohárban.

Skócia whiskytörténelme a világ történelmével nagyon hasonlatos. Lepárlók nyitottak és zártak a világ aktuális gazdasági állapotának megfelelően. A virágzó korszakokat nagy hanyatlások követték, nagy történelmű műhelyek helyét újak vették át, vagy éppen elvesztek a múlt ködében. Mindenesetre, hogy egy lepárlót négyszer élesszenek újjá, az még a whisky hazájában sem mindennapos. A Glenglassaugh történetesen negyedik korszakát éli.

A Skócia észak-keleti csücskében, a Felföld és Speyside határán álló lepárló 1875-ben nyitotta meg kapuit. A James Moir ezredes által indított vállalkozás Portsoy városkához tartozik, a gyönyörű Sandend-öbölben a tengerparton várta s várja sorsa alakulását. Az ezredes halála után két unokaöccse (Alexander és William Morrisons) vette át a gyárat, az igényeknek megfelelően bővítve kapacitását. Sajnos a családi vonal hamar megszakadt az egyik unokaöccs halálával, ugyanis a másik eladta a céget a Highland Distilleriesnek 1892-ben. A whiskyipar sötét időszaka a Glenglassaugh-t is elérte, az üzemet 1907-ben bezárták. 1922-ben egy rövid időre újra indul a malátázás, de csak bérmunkákat végeznek. A II. világháború idején a brit haditengerészet használta a lepárlót, remekül lehetett onnan irányítani a keleti partvonalat. Az 1950-es évek végére világszerte fellendült a blended whiskyk fogyasztása, így lekerült a lakat a lepárlóról, és némi modernizálás után 1960-ban újra főzték a szeszt a tengerparton. Azonban a Glenglassaugh sokszor túl karakteresnek bizonyult a házasításokhoz, kevés fogyott a készletekből, így 1986-ban újra lakat került az évszázados kapukra. 2007-ben újra kisütött a nap az öböl felett, hiszen egy holland befektetői csoport nagy álmokat szövögetett. Teljes felújítás következett, mígnem 2008 novemberében Skócia miniszterelnöke újraindította a gépeket és az év decemberében pedig az első párlat már a hordóba került. 2013 óta pedig a BenRiach cégcsoport a főtulajdonos Portsoy-ban. Nézzük a lepárló legtőzegeltebb whiskyjét, a Torfa-t.

Glenglassaugh - Torfa:

Szín: Halvány szalma, nem egy túlérlelt darabbal van dolgunk és biztosan exbourbon hordós.

Illat: Szőlőhéjas, citrusos, jódos és füstös.

Íz: Érdekes, savanyúcukorkás ízzel indít, a füst csak a korty második felében érződik. A savanykás, citrusos vonal végig megmarad, az alkohol szépen melegít. Szikár whisky, kevés dísszel.

Lecsengés: Külön ízvilágot képvisel, nem egy nagytestű, hömpölygős tétel.

Islay-tól alig néhány perc alatt áthajózunk Jura szigetére. A magunk mögött hagyott, "nyüzsgő whiskysziget" zaja elhalkul, a partra érve szokatlan csend, a természet hangjai csengenek fülünkben. Sehol egy hotel, sehol egy kocsma, sehol egy lepárló, mindössze egyetlen műút. Szinte egyedül vagyunk az elszigetelt szigeten, akár a Jurassic Park szereplői. Induljunk el a kijelölt úton Craighouse felé, a sziget egyetlen falujába. A falucska olyannyira kicsi, hogy mindössze egy hotel, egy pub és egy kocsma szorult a főterére. Érthető a kis lépték, hiszen manapság alig kétszázan lakják a szigetet. Nekünk tökéletes ez a "népsűrűség", hiszen a sziget egyetlen kincsét jöttünk felfedezni. Ha a helyiek nem is, a Paps of Jura hegyvonulata majd végigkíséri utunkat.

A Glasgow-tól légvonalban mindössze 60 mérföldnyire lévő lepárló alapjait 1810-ben rakták le. Előtte a sziget barlangjaiban érlelték a helyiek a whiskyjeiket, a fináncok elől remekül eldugott helyeken. Archibald Campbell élelmes vállalkozó révén legalizálni és kiterjeszteni akarta bevételeit, így Small Isles néven 1810-ben állította csatasorba üzemét. Sajnos a lepárló nem hozta a várt sikert, a tulajdonosok többször váltották egymást. Mindenesetre a fejlődő sziget lakosainak száma 1300-ra duzzadt. A XX. század elejének gazdasági válságai erősen érintették a lepárlót és ezzel a szigetet is, a népsűrűség elfeleződött. A korábban erősen tőzegelt malt iránt csökkent az érdeklődés, a fogyasztók a könnyedebb ízvilágú whiskyk felé fordultak. A változást az 1960-as évek szelei hozták el, amikor két földbirtokos, Robin Fletcher és Frank Riley Smith fejükbe vették, hogy újraindítják a gépeket a lepárlóban. Mivel Fletcher szoros barátságot ápolt a művészvilággal, még George Orwellt is a szigetre csábította, aki Jura-n fejezte be 1984 című munkáját. 1963-ban felkérték William Delmé-Evanst egy korszerű lepárló megtervezésére, aki lazább szerkezetű, Highland maltokat álmodott a jurai falak közé, viszonylag nagy mennyiségben. Kiváló alapanyagok kezdtek kijönni a műhelyből a blended whiskyk számára, idővel vették a bátorságot a saját single maltok piacra hozására is. Manapság a Whyte & Mackay cégcsoport a fő tulajdonos, Richard Paterson lepárlómester pedig keresi az utat a régi típusú, erősen tőzegelt whiskyk készítésére is. Nézzük hát Jura "belépő" whiskyjét, a 10 éves Origint.

Jura - Origin Aged 10 Years:

Szín: Halvány arany, szalmasárga árnyalatokkal.

Illat: Zöldes, zöldcitromos illatok, kevés virág és felföldi méz. Sóban eltett marokkói citrom. Kevés jódos, tengerparti fuvallat.

Íz: Rendkívül sós, jódos ízek. Jön a sózott marokkói citrom, gyöngyvirággal kiegészülve. Nagyon gazdag és érett gyümölcsök, vaskos szerkezetű, ugyanakkor nehézkességnek nyoma sincs. Izgalmas.

Lecsengés: Hihetetlenül tömör, megbonthatatlan szerkezet. Kevés menta és érett gyümölcs. Karakteres, komoly whisky! Irány Jura!

Islay tele van mesékkel. Mi pedig nagyon szeretünk elmerülni ezekben a mesékben, egy pohárka helyi whisky társaságában. Ugyanis a sziget italai nem pusztán alkoholos termékek, hanem minden cseppjük maga a folyékony történelem. Dolgozatunk témája Islay talán legkevésbé felfedezett, legkevésbé felkapott lepárlója, a Bunnahabhain. A sziget észak-keleti csücskében, a Sound of Islay szorosnál meghúzódó lepárló távol esik a nagy zajjal és sikerekkel működő déli üzemektől. Érdemes ide is felautózni, hiszen lélegzetelállító a panoráma Jura csúcsaira és nem mellesleg egy kőhajításnyira van a Caol Ila lepárló is, ahol szükség esetén folytathatjuk kalandozásainkat. A Bunnahabhain-t 1881-ben alapították, az Islay Distillers Company ugyanis (az Obanhoz hasonlóan) derűlátóan tekintett a jövőbe, és komoly kikötőt, üzemeket képzelt el a lepárló mellé. Elsősorban a blended whisky üzemek kiszolgálása volt a cél, hiszen ne feledjük, a XIX. században a legnagyobb dicsőségnek számított, ha egy nagy cég felhasználta a kis lepárlók nedűit a nagy házasításokban. 1887-ben a Glenrothes társul a lepárló mellé, immáron közös erővel ontják a szeszt magukból. Természetesen a matrózok nem vetették meg a helyi italokat, hiszen azért kis mennyiségben saját whiskyjüket is árusították helyben. A legtöbbször a hideg, csípős időjárás ellen jóféle dramokkal védekeztek, így nem volt ritka, hogy szélcsendes időben is hullámoztak a hajók a kikötő elhagyásakor. Ennek állít emléket a lepárló közelében a Wyre Majestic halászhajó roncsa is. Igaz ez már frissebb emlék, hiszen 1974-ben történt az eset, a legénység erősen illuminált állapotában egy sziklának vezette a hajót. A kapitány 11 napig a hajón maradt és próbálta a dagály segítségével megmenteni a bárkát. Végül nem sikerült, ám mementóként a mai napig megtalálható, tulajdonképpen a lepárló részévé vált a Wyre Majestic.

A lepárló stílusára a kevésbé tőzegeltség a jellemző, betudható ez egyrészt a Margadale forrásnak is, ami mélyről érkezik, nem közvetlenül a felszínen, így a tőzegrétegeken kevésbé csordogál át. Igaz, hogy a szárított tőzeggel is csínján bánnak, ám a divatnak megfelelően ők is kísérleteznek erősebben füstös malttal. Ian MacMillan keverőmester szerint ugyanis régen igenis füstös volt a Bunnahabhain, csak az 1960-as években egyre kevésbé volt szükség a tőzeges zamatra. Sőt, a szesztilalom idején az amerikai ízlésnek is inkább a könnyedebb blended whiskyk feleltek meg, így a csempészett keverteket sem kellett túlfüstölni. Nézzük hát Islay kevésbé ismert arcát!

Bunnahabhain Aged 12 years:

Szín: Klasszikus borostyán.

Illat: Édesen mézes, malátás, gyömbéres. Édes fuvallata kedvessé teszi, kevés kenyérhéj és aszalt sárgabarack.

Íz: Scottish shortbread, gyömbéres keksz és mézes maláta. Vaníliasodó. Karakán, a 46,3% alkohol felébreszt a téli álomból. Kevés vízzel érdemes lágyítani.

Lecsengés: Hosszú és hűvös, mint a tengeri szél Jura felől. Mentás lecsengése, emelkedettebb alkohola kiváló téli whiskyvé teszi.

A legnagyobb klasszikus a Walker Ház portfóliójában, egy időtlen mestermű! Divatirányzatok jönnek-mennek, de a Black Label örök. Az egyik legrégebbi családtag Walkeréknél, átélt már lassan két évszázadot is. A történet John Walker halála után vette kezdetét, amikor is az egyik fiú, Alexander, 1867-ben elkészítette a Black Label ősét, az Old Highland Whiskyt. Nagy lökést adott a keverék tökéletesítéséhez, hogy 1893-ban megvásárolták a Cardhu lepárlót (akkori nevén Cardow). Ezzel a lépéssel a lehetőségek teljes tárháza Alexander rendelkezésére állt. 1909-re "ráncfelvarrás" futott végig a cégen, csak két alappillér maradt meg a jól ismert formában, a Red Label és a Black Label. Tehát 107 éve már, hogy ez a tökéletes blend keresi fogyasztói kegyeit. És nem titok, meg is találta. Rengeteg filmben, dalban válik főszereplővé. Legismertebb "reklámarca" maga Winston Churchill volt, akiről kevesen tudják, hogy kiválóan festett is. 1932-es Bottlescape című festményén ott virít a jó öreg Black Label. Sőt, a British Museumban Churchill íróasztalán is elengedhetetlen kellék a feketcímkés whisky.

Közel 40-féle whisky keverékéről beszélünk, melynek fő ismert összetevői a Cardhu, az Aberfeldy, Glenlossie, a Talisker, a Caol Ila vagy a Craigellachie. Egy biztos, a világ legnagyobb whiskyszakírói, legfontosabb párlatmesterei mindig kiemelik, hogy talán a legtökéletesebb blended whisky a Johnnie Walker Black Label. Nos, lássuk.

Johnnie Walker Black Label:

Szín: Klasszikus borostyánszín, Tokaji Aszúra emlékeztet.

Illat: A mézes, virágos illatokat belengi a tőzeg súlyossága. Persze a tőzeg korántsem olyan direkt, mint egyes islay-i single maltok esetében, de jelen van, mutatja magát. A kandalló már régen kihűlt, a füstfoszlányok csiklandozzák orrunkat.

Íz: Frissítő, de gazdag ízek. Olajos, a tőzeg és a sós karamell csodás játéka, kevés mézzel.

Utóíz: Rendkívül hosszú, a napfény átcsillan a mézcseppeken. Valóban tökéletes.

Végezetül pedig tekintsék meg az egyik legsikeresebb amerikai tévésorozat, az Entourage (Törtetők) egyik Black Labe-re kihegyezett geg-jét.

Lassan, de biztosan igyekszünk feldolgozni a Johnnie Walker szortimentjét, most a Gold Label Reserve kerül a reflektorfénybe. Nem törekszünk a sorrendiségre, hiszen júliusban éppen a Blue Label-ről értekeztünk, abban az írásunkban minden fontos történelmi áttekintést megtalálnak a világ legismertebb whiskybrandjéről és magáról az alapítótól, John Walker-ről. Mesélje mindezt el sokkal szemléltetőbben és mulatságosabban Robert Carlyle.

A Gold Label Reserve nem előzmény nélküli, ám mai formájában 2012-től ismerhetjük. Eredetileg Sir Alexander Walker szerette volna elkészíteni a cég századik évfordulójára 1920-ban, az "aranycímkés" centenáriumi kiadást. A világháború és a készletek azonban közbeszóltak, hiába volt meg az alap keverék, a bemutatás egyelőre álom maradt. Aztán Alexander halála után, az 1950-es években a megtalált receptúra alapján felélesztették a blendet, így elkészült a Gold Label. Eleinte 18 éves minimum kormegjelöléssel szárnyalt a piacon, a cél egy igazán mézes hangulatú, krémes és csak finoman füstös, elegáns ital megjelenítése volt. El ne feledjük a Gold név legendáját, miszerint a felhasznált forrásvízben korábban aranyat mostak. Aztán idővel a 18 éves verziót a Green Label majd a Platinum váltotta le, így szükségszerűvé vált a Gold megújítása is. A Clyenlish lepárló adja az ital "szívét", a fő hangsúly a Skót-Felföldön, Speyside-on és a nyugati lepárlókban van. Természetesen egy kevés Talisker és Caol Ila is szépen muzsikál a zenekarban, éppen csak a lezárásoknál. Mivel alapvetően édes hangulatú, nagyon ajánlják naranccsal és jéggel, vagy pár szem nem túl édes csokoládéval. Ali Reynolds, a Diageo World Class bartenderverseny győztese pedig elképesztő, popcorn redukciós italt készített belőle.

Johnnie Walker - Gold Label Reserve:

Szín:Világos borostyán csillogása.

Illat: Érett narancsos, mézes, krémes. Karácsonyi fűszerek, mézeskalács, csokoládé és kuglóf! A mézes vonal mellett halvány tőzegesség.

Íz: Nagyon kerek, telt és simogató. Narancsméz egy csésze Earl Grey teában. Melenget, feltölt.

Lecsengés: Gömbölyűsége révén szinte bármikor jól esik. Nem erőszakos, nem kell küzdeni vele. Akár egy jó film mellé, kísérőnek is ajánlható. Csak töltöd és iszod!

Campbeltown. Islay és Arran közé ékelődve, déli whiskyhelyőrségként érdemes meglátogatni ezt az ódon illatú, nagy történelmű helyet. Az egykor szebb napokat látott városka a whisky főhadiszállása volt a XIX. században. Nem véletlenül, hiszen az első írásos emlékek a helyi élet vízéről 1591-re tehetők. A XVII. században az illegális lepárlók, whiskycsempészek megszállták a vidéket, hiszen egyrészt nehezen megközelíthető helyen van (egykoron a rajongók elől menekülő Paul McCartney is itt vert tanyát és itt írta a "The Long And Winding Road", azaz "Hosszú és rögös út" című Beatles slágert), a tengeri klímája kitűnő, és a Kintyre-félsziget kikötője pedig nagyon is forgalmas volt, s mint tudjuk, a matrózok igen szomjas népség. Az 1660-as években érkezett a Mitchell család az Skót-Alföldről (Lowlands), a családtagok között jónéhányan értettek a lepárláshoz is. Az 1800-as évekre több, mint 20 legális lepárló működik, 1828-ban a Mitchell család is megalapítja saját üzemét Springbank néven. Archibald Mitchell a 14. volt a lepárlót nyitók sorában. A XIX. század igen mozgalmas a família életében, a testvérek sorra nyitják lepárlóikat, így Mary Mitchell a Drumore-t, William pedig a Glengyle-t. A campbeltowni párlatoknak hamar híre megy az országban, 1838-ban maga John Walker is a városba érkezik és 118 gallon Springbankkel távozik. A század végére Nagy-Britannia leggazdagabb városává válik az egykori csempésztelep.

Az 1920-as évek gazdasági világválsága ide is begyűrűzik, a harminc lepárló közül a legtöbb bezárja kapuit. Úgy beszélik, hogy a helyi, gazdagabb párlatok túl soknak bizonyultak az amerikai piacra blendelő mestereknek, így szép lassan elfeledték a campbeltowni nedűt és átnyergeltek Speyside könnyedebb ízei felé. Csendes évtizedek következnek, a Springbank hol üzemel, hol nem, mígnem 1970-ben kijönnek egy 50 évig érlelt whiskyvel, az 1919-es évjárattal. Akkoriban kezdett a single maltok ideje elérkezni, hatalmas dobásnak számított ilyen régi párlattal megjelenni a piacon. Az akkori general manager pedig egy kísérletet indított Islay egyeduralmának megtörésére a tőzegelt whiskyk világában. 1973-ban létrehozták a Longrow részleget, amiben kétszeres lepárlással, erősen tőzegelt italt készítettek. Fontos megjegyezni, hogy akkor is és mai is ragaszkodtak a hagyományos, padlós malátázáshoz, gyakorlatilag minden mozzanatot maguk irányítanak.

1997-ben pedig újabb kistestvér születik, a háromszoros lepárlású Hazelburn. Így áll össze a Springbank, Longrow, Hazelburn testvériség. Az érleléshez bourbon és sherry hordókat használnak, nyilván stílustól függően változó intenzitásban. Nem hűtve szűrnek, nagyon is régimódi elveket követve, a karamellel való színezést is elutasítják szerencsére.

Hedley G. Wright immáron a Mitchell-ek hatodik generációja, vagyis sosem került ki a család kezéből a kormányrúd. Frank McHardy pedig az újranyitás óta szabja meg az irányt, egyike a régi nagy "whiskybölényeknek", még a Whisky Hall of Fame-be is beválaszottták. Utazzunk tehát a világ végére, legalábbis Skócia csücskébe, és érezzük át ennek a történelmi jelentőségű helynek a szellemét. És tehetjük mindezt három különféle stíluson keresztül. Most a legfüstösebbet, a Longrow-t vesszük górcső alá.

Longrow Peated:

Szín: Halvány szalma.

Illat: Meglepően édes, szőlőfürtös hangulat. Persze decensen füstöl valahol a távolban a pagoda, induljunk csak el a füst irányába! Itt és most csak halk aláfestőzene a tőzeg.

Íz: A 46%-os alkoholhoz képest meglepően szelíd, az édes, mentás jegyek után begyújtják a kandallót, jelentkezik a füst is.

Lecsengés: Hosszan, mentásan búcsúzik. Kicsi ostorcsapás a nyelvre. Van benne tartalék a sokadik korty után is.

A Longrow kóstolása közben pedig hallgassuk meg Paul McCartney-től a "The Long And Windig Road" című számot, nagyon fog passzolni a stílus!

Oban, a "szigetekre nyíló kapu". És valóban, hosszas skót-felföldi utazásunk utolsó szárazföldi állomása lehet, mielőtt elmerülünk a szigetek vonzó világában. Korábban már írtunk róla, hogy a skót gazdaság fellendítésére a XVIII. században különféle kiváltságokat, gazdasági előnyöket kínáltak a földtulajdonosok a vállalkozó szelleműeknek. Argyll grófja pédául 99 évre kínált bérleti jogot annak, aki Oban területén házat, műhelyt, boltot épít. Ez a kivételes lehetőség vonzotta ide a Stevenson fivéreket is, John és Hugh nagy erőkkel vetették bele magukat a parti kolónia megalapításába. Kezdetben hajóüzemet építettek, kihasználván a városi kikötő forgalmát, majd apránként sörfőzdét, kocsmát és szatócsboltot nyitottak. 1794-ben engedélyt kaptak a whiskyüzem létesítésére, ahol is a szomjas matrózok olthatatlan szomjára bizton alapozhattak. Az üzlet olyan prosperálónak bizonyult, hogy egészen 1869-ig csak és kizárólag a Stevenson család birtokában volt. Később persze szükség volt befektetőkre, de ez már egy másik történet.

A lepárló építészetén is látszódik a korábban említett városalapító törekvés, hiszen idővel az üzem köré különféle boltok és házikók épültek. Felette a McCaig's Tower, vagy McCaig's Monument magasodik, előtte pedig a nyílt tenger, az átjáró a szigetekre.

Alapvetően használt bourbon hordókat használnak, de például a Distiller's Edition kap sherry hordós finishelést is. A Diageo a márka jelenlegi tulajdonosa, az Oban 14 is tagja a vállalat Classic Malts válogatásának. Nem véletlenül, no de lássuk is, hogy miért!

Oban 14:

Szín: Klasszikus aszúszín, borostyános villanások.

Illat: Érett, mazsolás, karamellás illatok. Nagyon enyhe füst, a kandalló régen kihűlt már. Idővel könnyed jódosság, enyhe uszodaszag.

Íz: Gazdag és nyugtató, érett és karakteres. Érett gyümölcsök, mazsola, sós karamell.

Lecsengés: Komoly, vaskos régi stílusú whisky. Tökéletes lehetett a hideg tengeren átfagyott hajósoknak. Isten áldja a Stevenson fivéreket!

Visszatérünk kedvenc helyszínünkre, Islay-ra. Egy modernkori történet következik, ami akár 200 évvel ezelőtt is megeshetett volna. Minden modernitást, űrtechnológiát mellőző sztori ez, amely visszatérés is egyben a régi skót gyökerekhez. 2005-ben Islay szigetén olyasmi csoda történt, amely nem esett meg már 124 hosszú esztendeje. Új lepárló nyitotta meg kapuit, a Kilchoman személyében. Anthony Mills, a cég alapítója, kormányosa, párlatmestere már a 90-es évek óta palackozó üzemet menedzselt a szigeten, mígnem gondolt egyet és a családi farm köré egy saját lepárlót álmodott meg.

A fő elképzelése az volt, hogy a farm körül mindent megtermelnek, felépítenek, ami egy prosperáló whiskylepárlóhoz szükséges. A helyszín adott volt, hiszen Islay nyugati partjainál mind a természeti környezet, mind a tengeri mikroklíma adott volt az elképzeléshez. Nem mellesleg a birtokon folyik át az Allt Gleann Osamail patak, amely tőzeglápokon átszűrt vizével több, mint ideális alapot nyújtott. A 2322 hektáros birtokon 160 hektárnyi Concerto fajtájú árpát vetettek, amivel saját szükségleteiket ki is elégítik.

Komoly marhafarmot is üzemeltetnek, ahol a természetes újrafelhasználás zajlik, hiszen a kifőzött cefre a marhák napi táplálékának része. Alighanem a világ legboldogabb tehenei a Kilchoman farmon élnek. Azon kevesek közé tartoznak, akik a tradicionális padlós malátázást alkalmazzák a mai napig. Mintegy 2 tonnányi csírázásban lévő árpát mozgatnak kézi erővel, a régi stílusnak megfelelően az 5-6 napos periódusban. A füstölés csak helyi tőzeggel zajlik, mintegy 10 órán keresztül. A legkisebb méretű lepárlóüstöket használják, igyekeznek koncentrált párlatot készíteni. Hordóparkjuk nagyrészt a Buffalo Trace Distillery használt bourbon hordóiból áll, ám használnak Oloroso sherry hordót is Huelva-ból, Miguel Martin üzeméből. Alacsony belmagasságú érlelőteret építettek, elmondásuk szerint jobban kontrollálható az érési hőmérséklet, mintsem egy nagy belmagasságú térben.

Nézzük hát a cég zászlóshajóját, a Machir Bayt. Alapvetően 5-6 éves bourbon hordós érlelés után kerül piacra, nevét Islay nyugati partjának legszebb öbléről kapta.

Kilchoman - Machir Bay:

Szín: Halvány szalmaszín, fiatalosság.

Illat: Tengeri sós levegő, könnyed füst és szőlőillat. Édes szőlőfürt.

Íz: Gyufa, vízzel leöntött tábortűz. Halványan dereng a szőlőfürt emléke. Pici tengervíz az osztrigában.

Lecsengés: Nem olyan túltőzegelt, mint egyéb islay-i társai, barátságosabb, frissebb formátumú. Időnként még az alkohol meglódul, de összességében szépen dolgozik. Tetszik az a farm! Lám, a vidéki élet szépségei!

1898-ban járunk, Skóciában virágzik az immáron legálissá tett whiskylepárlás és kereskedelem, gombamód szaporodnak az új üzemek, jó kedv és vidámság lengi be a speyside-i levegőt. Azonban minden jónak vége szakad egyszer, a Pattison whiskykereskedőház csődjével hatalmas árhullám söpört végig az addig nyugodt partszakaszon. A részvényárfolyamok zuhanni kezdtek, a befektetők visszatartották pénzüket, tömeges elbocsátások és üzembezárások következtek, elérkezett a skót whisky sötét időszaka. Abban az időben mintegy 161 lepárló működött Skóciában, röpke tíz év alatt mintegy 30 üzem zárta be kapuit. Mivel a skót whisky és a blended scotch exportja nőni tudott a tengerentúlra, így néhány nagy cég mentőövet dobott a lepárlóknak, ahonnan későbbi kevert alapanyagaikat vásárolták.

A BenRiach az egyik legrövidebb életű lepárló volt akkoriban, 1898 és 1900 között működött, amikor is leálltak a főzéssel. A szomszédos Longmorn azért megkapta a kulcsot és tovább használta a BenRiach malátázóüzemét. 1965-ig lakat került a főzőüstökre, csak a malátázótermekben volt némi élet.

A 60-as évektől elsősorban kevert whiskykhez készítettek alapanyagot az üzemben, néhány alkalommal pedig korlátozott számú single maltokkal is előrukkoltak. Visszaköltözött tehát az élet a BenRiach falai közé, ismét kaptak az angyalok "Speyside szívének" párlatából. 1972-ben elkészült az első tőzegelt, füstös speyside-i single malt a lepárlóban, akkoriban kezdett előtörni Islay, azonban készleteik végesnek bizonyultak, így a BenRiach igyekezett az újdonsült igényekre reagálni. Ez elsősorban a blenderek igénye volt, akik szívesen látták kevertjeikben a Speyside füstös karakterét. 2002-re ismét eléri a bezárás réme a lepárlót, két év kényszerszünet következik.

2004-ben három új befektető érkezik egy "whisky veteránnal", Billy Walkerrel az élen, kipucolják és újra csatasorba állítják az üzemet. 2009-ben az "Év lepárlója" címet is elnyerik, 2011-re pedig már évi 10.000 hordót töltenek meg friss párlattal. Szerencsére a piac fogékonynak bizonyult "Speyside szívének párlatára", így már különleges, exkluzív kiadásokkal örvendeztetik meg a fogyasztót. Kísérletező kedvű lepárló, kutatják a régi Speyside-stílust is, ugyanakkor nem restek tőzegfüstös whiskyket sem a piacra dobni. Lássuk hát a "Classic & Peated Collection-t".

The BenRiach - Aged 12 years:

Szín: Áttetsző arany csillogása.

Illat: Édesen andalít, gyümölcsös és virágos. Kevés zöldesség és menta.

Íz: Már kerekedőfélben lévő, gyümölcsös, hangás, füves zamatok picit ragadós alkohollal. Szép alapanyag, kerek, de ifjúkori hevét nem tudja letagadni. Gyümölcsös, összetett, frissít.

Lecsengés: Csonthéjasok, malátás ízek köszönnek el. Remek kezdés!

The BenRiach - Aged 16 years:

Szín: Mélyülő arany, borostyán csillanása.

Illat: Az ősz illatai. Avaros erdő. Gyümölcsös tál az asztalon, falevelet fúj bele a szél. Érett mazsola, a tavalyi méz kezd besűrűsödni.

Íz: Vajkaramell olvad a szájban. Dobostorta teteje mellé fügelekvárt kérünk. Gömbölyű, de jelzi erejét.

Lecsengés: Hosszan olvad az a vajkaramell. Lassan bukik alá az ízkavalkád, mint a lemenő nap a hegygerincen.

The BenRiach - Curiositas Peated Malt Aged 10 years:

Szín: Arany szín némi fátyollal.

Illat: Óóó, az a klasszikus tőzegfüst. Téli éjszaka a Skót-Felföldön. Lassan kialszik a kandalló.

Íz: Édesen tőzeges, rengeteg hangával, hangamézzel. Telt a korty, édesen simogató füst egy csípős téli nap után. Karácsonyi fűszerek, karamell és méz.

Lecsengés: Speyside minden gyümölcse mellé becsatlakozik az islay-i hangulat. Gyümölcsösen édes hangulat, nem sós és szikár mint islay-i társai. Külön stílus, Islay előszobája lehet.

The BenRiach - Septendecim Peated Malt Aged 17 years:

Szín: Érett arany csillanása.

Illat: Barátságos tőzegesség, decens füstpamacsok. Szárított narancshéj. Édes hangaméz.

Íz: Vaskos gyümölcsösség, hangaméz nagykanállal. A tőzegfüst aláfestő vendég, az érett gyümölcs a meghatározó. Kevés menta.

Lecsengés: Mézes teát készítünk a téli estén, természetesen a sparhelt tetején melegítve. Odakint hófúvás, jól esik a meleg takaró. Körülölel, átmelegít, mint ez a 17 éves csodawhisky.